15. Fejezet: SZERETLEK ROXANNE HALE!

Hi!

Íme az évadzáró rész!

Ez extra hosszú és izgalmas, tehát komizni és feliratkozni KÖTELEZŐ!!!!!

Emellett a csoportba is csatlakozhattok amit most már mindig megtaláltok bal oldalt!

Most egy kisebb szünet következik a blogba (előre láthatólag egy-vagy két - hét) hogy részeket írhassak! Nemsokára találkozunk és remélem mindnyájan velem tartotok!

Puszillak titeket kis tigriseim, Gigi <3

- Mit akarsz? - pattantam fel Liam öléből és fordultam felé.

- Oh én ugyan semmit - nevetett Marcus - Csupán fel szeretnélek világosítani egy - két dologról.

- Nem igazán érdekel.

- Szerintem ez nagyon is érdekelni fog - mosolyodott el gunyorosan majd egy képet vett eéő és a kezembe nyomta - Liam! Meg tudod ezt magyarázni?

A képen Liam és Regina volt amint...csókolóznak.

- Roxanne ez..

- Mikor történt ez? - szakítottam félbe.

- A bálon - sóhajtotta - Hidd el, hogy nem én kezdeményeztem! Regina csak úgy letámadott és én egyből ellöktem magamtól!

- Most kérlek menj el, Liam - mondtam nyugodtan. Legalábbis kívülről úgy tűnt nyugodt vagyok, de belül...összetörtem.

- Mi?

- Menj haza! Egyedül szeretnék lenni.

- Roxanne..

- Csak menj! - kiáltottam rá, ami hatott is. Liam lassan megfordult, majd elment. Pont ahogy kértem.

- Sajnálom, kincsem - hallottam meg Marcus nyájas hangját magam mögül.

- Ne merészelj így hívni! - fordultam felé szikrákat szóró szemekkel. Testem remegni kezdett. Látásom elhomályosult, s a szívverésem felgyorsult. Több mint két hete nem változtam át és most épp itt volt a lehetőség. Az ok, amiért megint átváltoztam. És én kihasználtam ezt. Hatalmasat sikoltottam, majd testemet fény vette körül. Szememet szorosan lehunytam, majd mikor újra felnyitottam pilláimat, már átváltozva álltam Marcus-szal szemben, aki az új alakomat csodálta.

- Megfizetsz mindenért! - kiáltottam, majd nekimentem. Az első ütésemet könnyen kivédte, majd ellökött. Nekiestem a közeli fának, és szinte hallottam ahogy roppan a hátam. Fájdalmasan felszisszentem, majd újból felpattantam. Ezúttal egy jégbombát röpítettem felé, de ezt is kivédte. 

Hosszú harcnak nézek elébe.

- Gyerünk kicsi Roxanne! Tudsz te ennél többet is!

Újból támadtam, ám ezúttal nem a vizet használtam. Egy tűzgolyót repítettem felé, s ez végre betalált. Újabb és újabb golyót kreáltam. Hol tűz, hol szél, hol pedig vízgolyó. De Marcus mindet kivédte. Tornádót formáztam a kezeimmel, s immár azt küldtem felé. Kivédte.

S ekkor ő támadott. Hatalmas jéggömböket dobott felém, s a legtöbbet ki is védtem. 

- Mit akarsz tőlem?! - kiáltottam ő pedig megállt. Mindketten visszaváltoztunk. Légzésem még mindig gyors volt, s a szívem is eszeveszett tempóban vert.

- Hogy mit? - nevetett fel - Azt akarom, hogy meghallgass és megtudd a teljes történetet!

- Minek?!

- Mert a lányom vagy, Roxanne - enyhült meg a hangja - Nem akarom, hogy gyűlölj engem!

- Késő bánat - nevettem fel erőltetetten.

- Kérlek, had mondjam el mi történt tizenhat éve! - kiáltotta.

Gyorsan kellett döntenem. Ha elmegyek vele lehet hogy átver és megöl. Ha viszont maradok, akkor sosem tudom meg az igazságot. Hiába. Tudom, hogy Derek nem mondott el mindent. Patt helyzet.

- Rendben - szólaltam meg pár perc csend után - Veled megyek!

Liam szemszöge:

Rekord idő alatt értem haza. Tudtam, hogy Roxanne neki fog menni Marcus-nak és ha Derek nem segít neki akkor...nem biztos hogy túléli.

- Derek! - rontottam be a házba. Az egész család a nappaliban volt, s a kiáltásomra mindenki felkapta a fejét.

- Mi a baj Liam? - állt fel Derek.

- Roxanne...Marcus - lihegtem - A játszótéren voltunk és...megjelent Marcus...egy képet mutatott Roxanne-nak amelyen látszik ahogy Regina nekem esett a bálon...próbáltam neki elmagyarázni, hogy nem én kezdeményeztem, de ő elküldött...Neki fog menni Derek - néztem rá. A düh és a félelem keveredtek a szemében. Hirtelen már csak azt vettem észre, hogy a nyakamnál fogva szorít a falhoz, a többiek pedig próbálják megállítani.

- Ha egy haja szála is meggörbül kicsinállak! Világos?! - kiáltotta. Nagy nehezen bólintottam, mire elengedett én pedig a földön landoltam.

- Oda kell mennünk! - jelentette ki Ruth és már vette is fel a cipőjét. A többiek követték az utasítását, ám Derek megszólalt.

- Nem! Csak én és Liam megyünk!

- Szó sem lehet róla! - jelentette ki Ruth - Van pálcánk, tudunk segíteni - Derek már épp megszólalt volna ám a drágalátos nővérkém belefojtotta a szót - Nincs de! Menjünk.

Pár perc alatt a játszótérre értünk, ám Roxanne-nek és Marcus-nak hűlt helye volt.

- Hova tűntek?! - idegeskedett Derek.

- Derek - Ruth hangja elcsuklott, mintha sírna, miközben a hinta mellé mutatott.

Mindannyian odamentünk, ám amit láttunk...

- Nem! NEM! Nem, nem, nem, nem, NEM! - kiáltottam, majd térde rogytam. Roxanne élettelen teste ott hevert előttünk. Kezében a pálcája, amit maga felé tartott. Nyilván a halálos átkot mondta el.

Vállam rázkódott a sírástól és pár másodperc múlva Derek is mellettem volt ugyanebben az állapotban.

- Nem! - zokogtam - Az én hibám! Az én hibám! Miért tetted ezt?! MIÉRT?! - kiáltottam! 

- Nem a te hibád! - fogta meg a vállamat Derek. Ő is sírt. Ruth is sírt. Hárman egymás mellett térdeltünk és csak zokogtunk. Talán órákon át, mindaddig, amíg Minerva el nem tüntette a testet...

Roxanne szemszöge:

- Miért kellett ezt tennünk? Fáj így látnom őt - mondtam apának, miközben a zokogó Liam-et figyeltem.

- Így lesz neki a legjobb - felelte kimérten.

- Ezzel megvédem...magamtól?

- Igen. Ez lesz a legjobb. Mindenkinek - mondta, majd vissza ment a búvóhelyre.

- De nekem nem - súgtam megtörten, s könnyeim utat törtek maguknak.

- Roxanne ez nem helyes - szólalt meg mellettem Narina.

- Narina nem tehetünk mást! Hallottad apát! Az avatárok veszélyesek! Ő is az volt! Elvesztette a fejét és ezért halt meg Derek apja! Nem akarom, hogy Liam meghaljon épp ezért teszem ezt.

- Honnan szedett Marcus egy hullát?

- Az egyik embere talált rá a lányra - feleltem - Némi kis varázslattal pedig olyanná vált mint én.

- Addig maradunk vele, amíg megtanulod irányítani az erődet?

- Talán. Nem tudom még, Narina. De azt tudom, hogy Liam-éket megvédem! Bármi áron!

- Na és ha Marcus arra kér, hogy öld meg őket?

- Nem fogom megtenni! Lehet, hogy most eladtam a lelkem és gonosz leszek, de megígérte, hogy cserébe nem bántja őket! És nekem csak ez számít!

- De Roxanne! Mi lesz ha végleg gonosszá válunk? Képes leszel ártatlanokat ölni? - nézett rám.

- Nem. Én nem fogok ölni. Ha ölök, elveszítem az erőmet. És az sem nekem sem apának nem jó. Szüksége van rám. Épp ezért teszi azt amit mondok neki!

- Hát jó. Remélem nem lesz semmi gond ebből.

- Nem lesz - mondtam még mindig Derekéket bámulva. Már négyen zokogtak egy helyben, a "testemet" pedig már elvitték. 

Fáj őket így látni. De muszáj. Megegyeztem Marcus-szal. Ha nem bántja őket, akkor mellé állok. Engedem, hogy kihasználja az erőmet, de ahhoz meg kell tanítania uralni azt, ami könnyű lesz neki. Ő volt az avatár, ám amikor elvesztette a fejét, és balesetként megölte Steven-t, elvesztette az erejét és én kaptam meg. Bár azt nem értem, miért vesztette el. Azt mondta, akkor veszítjük el az erőnket, ha ártatlant ölünk és meg akarjuk tenni. Nem baleset volt, vagy szükségszerű, hanem szimplán becsvágy. Akkor, ha Steven balesetben halt meg, miért vesztette el az erejét?

Ki fogom deríteni!

Szegény Liam! Azt hiszi öngyilkos lettem a kép miatt. Pedig tudom, hogy Regina mászott rá, ő pedig ellökte magától. Apu elmondta. Azt mondta, tudta, hogy csak így tud velem kettesben maradni. Hát. Bevált. 

- Gyere Roxanne!

- Megyek - mondtam. Megfordultam, felpattantam Narina hátára és már ott sem voltunk.

Remélem, minden rendben megy majd és Liam boldog lesz...valaki mással...

Liam szemszöge:

Egy hét múlva, a temetésen:

Vörös rózsák mindenhol. Rengeteg varázsló, rengeteg diák, a családom és Moon-ék. Mindenki itt van aki ismerte Roxanne-t. A temetés szép volt. A pap megható beszédet mondott, ahogy Derek és Moon-ék is. 

 Mrs Moon keservesen zokogott, miközben elmondta, mennyire sajnálja, hogy nem úgy bánt Roxy-val ahogy ő azt megérdemelte. Érdekes, hogy az ember mindig akkor jön rá mennyire fontos valaki számára, ha már elvesztette azt a személyt. 

Én elvesztettem életem szerelmét. A lányt, aki fényt hozott az életembe. Azt, aki miatt élni akartam. Aki beragyogta minden napomat. Aki miatt öröm volt felkelni. akivel elképzeltem a jövőmet, a gyerekeinket, az esküvőnket, mindent!

És most itt térdelek a sírja előtt és azon töprengek, mi lett volna, ha...?

Ha hamarabb odaérünk? Ha el sem megyek? Ha nem látja meg a képet? Ha ki sem megyünk a játszótérre? Akkor is meghalt volna? Itt hagyott volna akkor is? Így visszagondolva, százszor jobb lett volna, ha szakít velem ott az erkélyen. Akkor talán még láthatnám őt. Még ha nem is lenne az enyém, de élne. itt lenne a testvérével! Nem pedig ott fent a mennyben. Mert biztos, hogy oda került. A mennybe. Talán az anyukájával is találkozott. És a többi elem biztosan kedvesen fogadta. Igen. Biztos boldog.

És amíg ő boldog, addig én megőrülök! A bűntudat, miszerint miattam halt meg, felemészt! Piszkosul fáj! És hiába bizonygatja Derek, hogy nem hibáztat engem, én tudom, hogy engem okol. Érzem.

Anyámék meg, mintha mi sem történt volna önfeledten terveznek családi programokat és nem értik, hogy  mi Ruth-tal miért maradunk otthon. Hogy Derek miért roskadt magába. Hogy Zayn miért maradt itt. Miattam. Tudja hogy őrültséget csinálnék, ha nem lenne valaki velem a nap huszonnégy órájában.

- Hiányzol, Roxanne - súgtam, miközben végigsimítottam a feliraton:

Roxanne Hale

1998-2014-ig

"Szívünkben örökké élni fogsz!"

- Miért tetted ezt, kicsim? - csuklott el a hangom, s könnyeim ismét folyni kezdtek - Miért csináltál ekkora butaságot? Miért? Sokkal jobb lett volna, ha kidobsz és a fejemhez vágod, hogy mennyire utálsz,de legalább itt lennél...velem.

Zokogva borultam a sírra. Keservesen zokogtam, miközben azt hajtogattam: Miért? 

- Ha hallasz engem - kezdtem - Akkor tudnod kell, hogy...SZERETLEK ROXANNE HALE! - kiáltottam, majd újra zokogni kezdtem...