15. Fejezet: SZERETLEK ROXANNE HALE!

Hi!

Íme az évadzáró rész!

Ez extra hosszú és izgalmas, tehát komizni és feliratkozni KÖTELEZŐ!!!!!

Emellett a csoportba is csatlakozhattok amit most már mindig megtaláltok bal oldalt!

Most egy kisebb szünet következik a blogba (előre láthatólag egy-vagy két - hét) hogy részeket írhassak! Nemsokára találkozunk és remélem mindnyájan velem tartotok!

Puszillak titeket kis tigriseim, Gigi <3

- Mit akarsz? - pattantam fel Liam öléből és fordultam felé.

- Oh én ugyan semmit - nevetett Marcus - Csupán fel szeretnélek világosítani egy - két dologról.

- Nem igazán érdekel.

- Szerintem ez nagyon is érdekelni fog - mosolyodott el gunyorosan majd egy képet vett eéő és a kezembe nyomta - Liam! Meg tudod ezt magyarázni?

A képen Liam és Regina volt amint...csókolóznak.

- Roxanne ez..

- Mikor történt ez? - szakítottam félbe.

- A bálon - sóhajtotta - Hidd el, hogy nem én kezdeményeztem! Regina csak úgy letámadott és én egyből ellöktem magamtól!

- Most kérlek menj el, Liam - mondtam nyugodtan. Legalábbis kívülről úgy tűnt nyugodt vagyok, de belül...összetörtem.

- Mi?

- Menj haza! Egyedül szeretnék lenni.

- Roxanne..

- Csak menj! - kiáltottam rá, ami hatott is. Liam lassan megfordult, majd elment. Pont ahogy kértem.

- Sajnálom, kincsem - hallottam meg Marcus nyájas hangját magam mögül.

- Ne merészelj így hívni! - fordultam felé szikrákat szóró szemekkel. Testem remegni kezdett. Látásom elhomályosult, s a szívverésem felgyorsult. Több mint két hete nem változtam át és most épp itt volt a lehetőség. Az ok, amiért megint átváltoztam. És én kihasználtam ezt. Hatalmasat sikoltottam, majd testemet fény vette körül. Szememet szorosan lehunytam, majd mikor újra felnyitottam pilláimat, már átváltozva álltam Marcus-szal szemben, aki az új alakomat csodálta.

- Megfizetsz mindenért! - kiáltottam, majd nekimentem. Az első ütésemet könnyen kivédte, majd ellökött. Nekiestem a közeli fának, és szinte hallottam ahogy roppan a hátam. Fájdalmasan felszisszentem, majd újból felpattantam. Ezúttal egy jégbombát röpítettem felé, de ezt is kivédte. 

Hosszú harcnak nézek elébe.

- Gyerünk kicsi Roxanne! Tudsz te ennél többet is!

Újból támadtam, ám ezúttal nem a vizet használtam. Egy tűzgolyót repítettem felé, s ez végre betalált. Újabb és újabb golyót kreáltam. Hol tűz, hol szél, hol pedig vízgolyó. De Marcus mindet kivédte. Tornádót formáztam a kezeimmel, s immár azt küldtem felé. Kivédte.

S ekkor ő támadott. Hatalmas jéggömböket dobott felém, s a legtöbbet ki is védtem. 

- Mit akarsz tőlem?! - kiáltottam ő pedig megállt. Mindketten visszaváltoztunk. Légzésem még mindig gyors volt, s a szívem is eszeveszett tempóban vert.

- Hogy mit? - nevetett fel - Azt akarom, hogy meghallgass és megtudd a teljes történetet!

- Minek?!

- Mert a lányom vagy, Roxanne - enyhült meg a hangja - Nem akarom, hogy gyűlölj engem!

- Késő bánat - nevettem fel erőltetetten.

- Kérlek, had mondjam el mi történt tizenhat éve! - kiáltotta.

Gyorsan kellett döntenem. Ha elmegyek vele lehet hogy átver és megöl. Ha viszont maradok, akkor sosem tudom meg az igazságot. Hiába. Tudom, hogy Derek nem mondott el mindent. Patt helyzet.

- Rendben - szólaltam meg pár perc csend után - Veled megyek!

Liam szemszöge:

Rekord idő alatt értem haza. Tudtam, hogy Roxanne neki fog menni Marcus-nak és ha Derek nem segít neki akkor...nem biztos hogy túléli.

- Derek! - rontottam be a házba. Az egész család a nappaliban volt, s a kiáltásomra mindenki felkapta a fejét.

- Mi a baj Liam? - állt fel Derek.

- Roxanne...Marcus - lihegtem - A játszótéren voltunk és...megjelent Marcus...egy képet mutatott Roxanne-nak amelyen látszik ahogy Regina nekem esett a bálon...próbáltam neki elmagyarázni, hogy nem én kezdeményeztem, de ő elküldött...Neki fog menni Derek - néztem rá. A düh és a félelem keveredtek a szemében. Hirtelen már csak azt vettem észre, hogy a nyakamnál fogva szorít a falhoz, a többiek pedig próbálják megállítani.

- Ha egy haja szála is meggörbül kicsinállak! Világos?! - kiáltotta. Nagy nehezen bólintottam, mire elengedett én pedig a földön landoltam.

- Oda kell mennünk! - jelentette ki Ruth és már vette is fel a cipőjét. A többiek követték az utasítását, ám Derek megszólalt.

- Nem! Csak én és Liam megyünk!

- Szó sem lehet róla! - jelentette ki Ruth - Van pálcánk, tudunk segíteni - Derek már épp megszólalt volna ám a drágalátos nővérkém belefojtotta a szót - Nincs de! Menjünk.

Pár perc alatt a játszótérre értünk, ám Roxanne-nek és Marcus-nak hűlt helye volt.

- Hova tűntek?! - idegeskedett Derek.

- Derek - Ruth hangja elcsuklott, mintha sírna, miközben a hinta mellé mutatott.

Mindannyian odamentünk, ám amit láttunk...

- Nem! NEM! Nem, nem, nem, nem, NEM! - kiáltottam, majd térde rogytam. Roxanne élettelen teste ott hevert előttünk. Kezében a pálcája, amit maga felé tartott. Nyilván a halálos átkot mondta el.

Vállam rázkódott a sírástól és pár másodperc múlva Derek is mellettem volt ugyanebben az állapotban.

- Nem! - zokogtam - Az én hibám! Az én hibám! Miért tetted ezt?! MIÉRT?! - kiáltottam! 

- Nem a te hibád! - fogta meg a vállamat Derek. Ő is sírt. Ruth is sírt. Hárman egymás mellett térdeltünk és csak zokogtunk. Talán órákon át, mindaddig, amíg Minerva el nem tüntette a testet...

Roxanne szemszöge:

- Miért kellett ezt tennünk? Fáj így látnom őt - mondtam apának, miközben a zokogó Liam-et figyeltem.

- Így lesz neki a legjobb - felelte kimérten.

- Ezzel megvédem...magamtól?

- Igen. Ez lesz a legjobb. Mindenkinek - mondta, majd vissza ment a búvóhelyre.

- De nekem nem - súgtam megtörten, s könnyeim utat törtek maguknak.

- Roxanne ez nem helyes - szólalt meg mellettem Narina.

- Narina nem tehetünk mást! Hallottad apát! Az avatárok veszélyesek! Ő is az volt! Elvesztette a fejét és ezért halt meg Derek apja! Nem akarom, hogy Liam meghaljon épp ezért teszem ezt.

- Honnan szedett Marcus egy hullát?

- Az egyik embere talált rá a lányra - feleltem - Némi kis varázslattal pedig olyanná vált mint én.

- Addig maradunk vele, amíg megtanulod irányítani az erődet?

- Talán. Nem tudom még, Narina. De azt tudom, hogy Liam-éket megvédem! Bármi áron!

- Na és ha Marcus arra kér, hogy öld meg őket?

- Nem fogom megtenni! Lehet, hogy most eladtam a lelkem és gonosz leszek, de megígérte, hogy cserébe nem bántja őket! És nekem csak ez számít!

- De Roxanne! Mi lesz ha végleg gonosszá válunk? Képes leszel ártatlanokat ölni? - nézett rám.

- Nem. Én nem fogok ölni. Ha ölök, elveszítem az erőmet. És az sem nekem sem apának nem jó. Szüksége van rám. Épp ezért teszi azt amit mondok neki!

- Hát jó. Remélem nem lesz semmi gond ebből.

- Nem lesz - mondtam még mindig Derekéket bámulva. Már négyen zokogtak egy helyben, a "testemet" pedig már elvitték. 

Fáj őket így látni. De muszáj. Megegyeztem Marcus-szal. Ha nem bántja őket, akkor mellé állok. Engedem, hogy kihasználja az erőmet, de ahhoz meg kell tanítania uralni azt, ami könnyű lesz neki. Ő volt az avatár, ám amikor elvesztette a fejét, és balesetként megölte Steven-t, elvesztette az erejét és én kaptam meg. Bár azt nem értem, miért vesztette el. Azt mondta, akkor veszítjük el az erőnket, ha ártatlant ölünk és meg akarjuk tenni. Nem baleset volt, vagy szükségszerű, hanem szimplán becsvágy. Akkor, ha Steven balesetben halt meg, miért vesztette el az erejét?

Ki fogom deríteni!

Szegény Liam! Azt hiszi öngyilkos lettem a kép miatt. Pedig tudom, hogy Regina mászott rá, ő pedig ellökte magától. Apu elmondta. Azt mondta, tudta, hogy csak így tud velem kettesben maradni. Hát. Bevált. 

- Gyere Roxanne!

- Megyek - mondtam. Megfordultam, felpattantam Narina hátára és már ott sem voltunk.

Remélem, minden rendben megy majd és Liam boldog lesz...valaki mással...

Liam szemszöge:

Egy hét múlva, a temetésen:

Vörös rózsák mindenhol. Rengeteg varázsló, rengeteg diák, a családom és Moon-ék. Mindenki itt van aki ismerte Roxanne-t. A temetés szép volt. A pap megható beszédet mondott, ahogy Derek és Moon-ék is. 

 Mrs Moon keservesen zokogott, miközben elmondta, mennyire sajnálja, hogy nem úgy bánt Roxy-val ahogy ő azt megérdemelte. Érdekes, hogy az ember mindig akkor jön rá mennyire fontos valaki számára, ha már elvesztette azt a személyt. 

Én elvesztettem életem szerelmét. A lányt, aki fényt hozott az életembe. Azt, aki miatt élni akartam. Aki beragyogta minden napomat. Aki miatt öröm volt felkelni. akivel elképzeltem a jövőmet, a gyerekeinket, az esküvőnket, mindent!

És most itt térdelek a sírja előtt és azon töprengek, mi lett volna, ha...?

Ha hamarabb odaérünk? Ha el sem megyek? Ha nem látja meg a képet? Ha ki sem megyünk a játszótérre? Akkor is meghalt volna? Itt hagyott volna akkor is? Így visszagondolva, százszor jobb lett volna, ha szakít velem ott az erkélyen. Akkor talán még láthatnám őt. Még ha nem is lenne az enyém, de élne. itt lenne a testvérével! Nem pedig ott fent a mennyben. Mert biztos, hogy oda került. A mennybe. Talán az anyukájával is találkozott. És a többi elem biztosan kedvesen fogadta. Igen. Biztos boldog.

És amíg ő boldog, addig én megőrülök! A bűntudat, miszerint miattam halt meg, felemészt! Piszkosul fáj! És hiába bizonygatja Derek, hogy nem hibáztat engem, én tudom, hogy engem okol. Érzem.

Anyámék meg, mintha mi sem történt volna önfeledten terveznek családi programokat és nem értik, hogy  mi Ruth-tal miért maradunk otthon. Hogy Derek miért roskadt magába. Hogy Zayn miért maradt itt. Miattam. Tudja hogy őrültséget csinálnék, ha nem lenne valaki velem a nap huszonnégy órájában.

- Hiányzol, Roxanne - súgtam, miközben végigsimítottam a feliraton:

Roxanne Hale

1998-2014-ig

"Szívünkben örökké élni fogsz!"

- Miért tetted ezt, kicsim? - csuklott el a hangom, s könnyeim ismét folyni kezdtek - Miért csináltál ekkora butaságot? Miért? Sokkal jobb lett volna, ha kidobsz és a fejemhez vágod, hogy mennyire utálsz,de legalább itt lennél...velem.

Zokogva borultam a sírra. Keservesen zokogtam, miközben azt hajtogattam: Miért? 

- Ha hallasz engem - kezdtem - Akkor tudnod kell, hogy...SZERETLEK ROXANNE HALE! - kiáltottam, majd újra zokogni kezdtem...

14. Fejezet: Jaj, ne!

Sziasztok!

Íme a következő fejezet. Remélem, elnyeri a tetszéseteket!

A következő rész már az évadzáró lesz :)

- Köszönöm, hogy segítettél! - hálálkodott Karen már vagy századjára - Menj fel nyugodtan Liam-hez - mosolygott rám kedvesen.
December 23-a van. Holnap karácsony, így segítettem egy kicsit Karen-nek a konyhában. Sütöttünk egy-két süteményt amiket ki is díszítettünk.  Karen nagyon jó társaság, így élveztem a vele töltött időt.
- Rendben - mosolyogtam, majd az emelet felé vettem az irányt. Szélsebesen vettem az irányt Liam szobája felé, mivel már nagyon hiányzott. Mások szerint butaság, hogy alig két órája váltunk el és máris hiányzik,de szeretem. Nagyon szeretem. Bármire képes lennék érte és hiszem, hogy ő is így érez. Legalábbis remélem.
Gondolataimból az ébresztett fel, hogy Liam ajtaja előtt állok. Udvariasan kopogtam, majd miután elhangzott a "gyere" szócska, beléptem.
- Szia - mosolyogtam, majd mellé telepedtem az ágyra - Mi jót csinálsz? - öleltem át hátulról.
- Semmit csupán gondolkoztam - mondta, majd egy finom kis puszit nyomott a kézfejemre - Milyen volt anyuval? Ugye nem hozott kínos helyzetbe?
- Nem - ráncoltam a szemöldököm - Miből gondolod, hogy ezt tette?
- Csupán nem akarom, hogy az legyen, mint Nicola-val - sóhajtotta. Na igen. Nicola finoman kifejezte az érkezésünk napján, hogy mit gondol rólam. Konkrétan üvöltött velem. Azt akarja, hogy hagyjam békén Liam-et és a családját, sőt még Dereket is, mivel egy gyilkos nem való közéjük. Liam persze mellém állt, de láttam a család felnőtt tagjainak arcát. Tudom, mit gondolnak rólam. Nem tetszik nekik, hogy a fiújuk közelében vagyok. Nem akarják, hogy egy gyilkos lánya legyen vele. Egyedül Ruth fogad el. Őt nem zavarja a tény, hogy apám egy gyilkos.
- Hát én sem - sóhajtottam, majd felálltam és az erkélyre mentem. Nekitámaszkodtam a korlátnak és csak néztem a messzeségbe. Hallottam ahogy feláll, majd mögém áll. Két karját derekam köré fonta, míg állát a vállamra tette.
- Kicsim kérlek - sóhajtotta - Ne hidd hogy igaza van, mert nincs. Te nem tehetsz arról ami történt. Én szeretlek és csak ez számít. Az, hogy veled akarom leélni az életemet. Azt akarom hogy te legyél majd a gyermekeim anyja. Hogy örökké velem legyél!
- Én is ezt akarom, de Liam - fordultam felé - Ez így nem fog menni.
- Mi?
- Nem tudok úgy veled lenni, hogy tudom a családod megvet és képtelenek elfogadni, hogy egy gyilkos az apám. Nekem ez nem megy - hajtottam le a fejem.
- Te most szakítani akarsz?!
- Igen - csuklott el a hangom.
- De...de...Roxanne miért? - emelte fel a fejem és nézett a szemembe.
- Nem akarom, hogy a családod megutáljon miattam!
-  Engem nem érdekel ha megutálnak! - emelte fel a hangját - Egyszerűen csak veled akarok lenni! Biztonságban tartani! Megvédeni! SZERETNI!
- Én is ezt akarom, de...
- Akkor nincs de! - szakított félbe - Ne rágódj ezen! El kell fogadniuk a döntésem! És el is fogják! - húzott magához. Karjaimat átfontam a nyaka körül, míg az ő kezei a derekamra fonódtak.
- Sajnálom - súgtam.
- Nem haragszom - húzódott egy fél mosoly az ajkára -  Szeretlek!
- Én is téged! - feleltem.
Ajkait hirtelen tapasztotta az enyéimre. Ajkaival szinte felfalta az enyéimet. Kezei a derekamról megindultak lefele, majd végül a fenekemen állapodtak meg. Egyik kezemet hajába vezettem és jólesően megmarkoltam azt. Nyelve egy pillanat alatt csúszott át számba, s hívta táncba az enyémet.
Csókunk vad volt. Túlságosan is.
Liam kezei a combom tövéhez vándoroltak, majd megemeltek. Lábaimat dereka köré kulcsoltam, ő pedig elindult velem az ágya felé. Csókunk egy pillanatra sem szakadt meg. Finoman ráfektetett a puha paplanra és felém mászott. Csókunkat megszakította és a nyakamat kezdte el behinteni apró puszikkal. Halkan sóhajtottam, majd a sóhajtás nyögéssé alakult, mikor ajkaival egy érzékeny pontot érintett. Először puszilgatta, majd szívni kezdte az adott helyet.
- Liam - lihegtem, mire felnézett rám. Szemei sötétek voltak a vágytól, s a levegőt is gyorsan vette - Ne!
- Te... - ráncolta a szemöldökét - Nem akarod?
- De - húztam vissza vállánál fogva, mikor leszállni készült rólam - De még nem most!
- Értem - húzta fanyar mosolyra ajkait.
- Liam - felnézett rám - Szeretlek és akarlak, de még nem most! És nem itt. A szüleid lent vannak míg a bátyám és a nővéred a szomszéd szobában. Ha most történne meg és meghallanák, élve megnyúznának minket!
- Igazad van - mondta, majd egy utolsó puszit nyomva ajkaimra leszállt rólam - Gyere - húzott fel - Sétáljunk egyet.
Mosolyogva bólintottam, mire ujjainkat összekulcsolta és együtt hagytuk el a szobát. Lementünk a lépcsőn, majd egy gyors elköszönés után felkaptuk a kabátjainkat és kiléptünk a hűs levegőre.

Már órák óta ülünk itt a játszótéren egy hintában és beszélgetünk. Arról, hogy mik a terveink és miket szeretnék elérni.
- Minden...olyan nyugodt - mondtam - Vajon meddig lesz még így?
- Eddig a percig! 
Jaj, ne!

13. Fejezet: Azt szeretném, ha téged se zavarna!

Hi Ladies!

Elnézést a sok késedelemért, de megbetegedtem - csak én vagyok ilyen béna hogy karácsony reggelre leszek beteg - s máig nyomtam az ágyat.

Tudom, senkit nem érdekel, de gondoltam jó, ha mindenki tisztában van az okokkal.

Bocsánat, hogy ilyen rövid lett, de hamarosan évadzáró részre számíthattok, ami jó hosszú lesz :)

Nos, jó olvasást!

- Olyan gyönyörű! - ámuldoztam a Wolverhampton-i állomáson, Liam és Derek között állva. Bizony. Liam és a mi - állítólag - szülővárosunkban vagyunk. A bál végül sokkal jobban végződött, mint azt vártam. Derek hála a gondolatolvasásnak, könnyen rájött, hogy hazudtam Liam-nek. Ő is tudja mit mondott nekem Regina és Zayn is "kifülelte". Ettől eltekintve egész jó kis este volt, és nem kizárt, hogy lenne kedvem megismételni. Másnap reggel már csomagolnunk kellett, ha időben ide akartunk érni.
- Igen az - mosolyodott el Derek, míg Liam csak helyeslően bólintott.
- Látni akarom a házunkat! - jelentettem ki, mire mindketten felnevettek.
- Oda megyünk! - nevetett még mindig Liam - Vagyis inkább mellé.
Érdekes fejet vághattam, mivel megint nevetni kezdtek, s Derek megmagyarázta.
- Liam-ék a szomszédaink.
- Így már világos! - mosolyodtam el gunyorosan, majd végre elindultunk. Fogtunk egy taxit, bepakoltuk a csomagjainkat, majd elindultunk a Payne rezidencia felé.
Út közben Liam-nek szinte be nem állt a szája. Minden egyes házról eszébe jutott egy-egy gyerekkori emléke, amit feltétlenül meg kellett velünk osztania. Na meg persze letudta az idegenvezető körutunkat is.
A kocsi lelassított majd megállt egy gyönyörű nagy ház előtt. Hatalmas ablakok és gyönyörű szép kert. Kiszálltunk, kivettük a cuccainkat, majd Liam vezetésével bementünk.
- Megjöttünk! - kiáltotta Liam, majd a cuccainkat lepakolva a - gondolom - nappali felé vettük az irányt. Sejtésem beigazolódott, mivel a nappaliba lyukadtunk ki ahol a Payne családdal találtuk szembe magunkat. Ruth is itt volt mivel ő már a bál után hazajött.
- Kisfiam! - zárta karjaiba Liam-et egy idősebb hölgy, az anyukája.
- Liam! - ölelte meg utána édesapja is, amin lehetetlen lett volna nem elmosolyodni.
- Derek? - néztek bátyámra Liam szülei - Te vagy az? - bátyám büszkén bólintott, mire őt is karjaikba zárták - Milyen nagy lettél!
- És milyen jóképű - nevetett Geoff, majd pillantása rám esett - És te ki vagy?
- Apu, anyu - állt mellém Liam, és átkarolt - Ő a barátnőm, Roxanne Hale.
- Roxanne?! - nézett rám nagy szemekkel Karen - Te lennél a kis Roxanne?
- Öhm...Igen - mondtam kissé bizonytalanul. Karen felém indult, s már azt hittem megver, de nem ez történt. Átölelt s halkan szipogni kezdett amit nem értettem. Segélykérően néztem a többiekre, s Geoff segített is.
- Te nem tudhatod, de Karen és édesanyád szinte legjobb barátnők voltak és az sem utolsó dolog, hogy egyszerre szültek egy azon helyen. Nagyon hasonlítasz rá!
- Pedig én - kezdtem bele, mire Karen is elengedett s mindenki rám figyelt - Én nem vagyok...Én...Én nem vagyok Derek édes testvére...csak fél - nyögtem ki nagy nehezen, s azt kívántam bár meg sem szólaltam volna.
- Hogy mi? - sipította Karen, mire Geoff mellé állt és csitítani kezdte - Ezt mégis hogy érted?!
- Hát... - kezdtem, ám Derek félbeszakított.
- Peter-nek nem lehetett gyereke így Marcus-t kérték meg hogy segítsen - magyarázta - Roxanne Marcus lánya.
- Az lehetetlen - rázta meg a fejét Geoff.
- Nancy nem tett volna ilyet! - háborgott Karen is.
- Pedig megtette - vonta meg a vállát Derek.
- És nem...undorodsz tőle? - hallottunk meg egy lány hangot a kanapé felől. Arra fordultam és Nicola-val találtam szembe magam.
- Már miért undorodnék? - nézett rá értetlenül szeretett bátyám.
- Hát...mert az apja megölte az anyukádat és a mostohaapádat.
- Erről nem ő tehet! Nem az ő hibája hogy Marcus egy elmebeteg! - felelte Derek ingerülten, majd kiviharzott.
- Öhm..-kezdtem - Utána megyek.
Liam bólintott egyet, s én elindultam. Ki azon az ajtón amelyen Derek, s így a kertbe jutottam. Drága bátyám a hintaágyon ült lehajtott fejjel. Odamentem, majd leültem mellé és átkaroltam.
- Derek - kezdtem - mi a baj?
- Téged kicsit sem zavar amit mondott? - emelte rám pillantását - Hogy téged tart felelősnek?
- Nem, mert tudom hogy nem így van! Ahogy azt is tudom, hogy kb minden második ember szerint felelős vagyok azért amit ő tett.
- De hisz' nem is éltél! Nem tehetnek felelőssé azért amit ő tett!
- Derek! Nyugi! Engem nem zavar, ha valaki ezt gondolja. Azt szeretném, ha téged se zavarna!
- De..
- Nincs de! - vágtam szavába. 
- Oké - sóhajtotta, majd átölelt - Úgy szeretlek!
- Én is téged - mormoltam vállába.
- Na gyere, menjünk be!